A hétvégén történt egy olyan dolog amin nagyon kiakadtam és rosszul esett. Beszéltem egy ismerősömmel, aki nemrégen utazott ki Ausztráliába. Sajnos a beszélgetés nem sikerült valami túl jól. :-( Mondhatni összevesztünk.
Azt mondta kioktató és okoskodó vagyok.
Tudni kell, hogy anno mielőtt elindult volna, megbeszéltük hogy a frissen megtudott/kapott/szerzett/tapasztalt információkról tájékoztatjuk a másikat. Miután én belevetettem magam a témába és tényleg rengeteg hasznosnak/haszontalannak tűnő infót megtudtam, egy-egy beszélgetésünk során folyamatosan tájékoztattam ezekről. Tettem ezt gondolván majd örül neki, mert ő konkrétan nem nézett utána semminek, csak úgy ment bele a vakvilágba. Szerencséje volt mert volt aki egyengesse az útját, és mindent a feneke alá toltak (vízumot, állást, autót, szállást ... ) de ez ugye egy olyan függés amit megfontolt, gondoskodó, felelőségteljes, 3 gyerekes családfő nem vállal fel hosszútávon. (Pontosabban felvállalja, de veszi a fáradtságot hogy ő is tájékozódjon, arra az esetre ha az a ki felkarolta kilép a játékból.) Amilyen könnyen jönnek ezek a dolgok, ugyanolyan könnyen vissza is vehetik.
Beszélgetésünk alatt sokszor emlegette hogy ő az egyenes utat járja, mindent legálisan akar csinálni, másként nem is lehet. Jelenleg mégis túrista vízummal van kint és feketén dolgozik (a pártfogójánál). Nemsokára hazajön, hogy a családot is magával vigye. Mondtam neki hogy kell majd szakmahonosítás, meg nyelvtudás. Legyintett, neki mindent intéznek, nem érdekli. Mondtam hogy kell majd szállás, a gyerekeknek iskola, a párjának nyelvsuli. Nem számít, majd megoldja, mert ő faszagyerek. Aztán közölte hogy elege van az itthoni tudálékos okoskodó magyarokból (nem volt nehéz a fentiek után magamra venni a dolgot) akiknek fingjuk sincs hogy mi a helyzet odakint és itthonról ugatnak, kárálnak hogy mit lehet és mit nem. Ki kell menni, és akkor úgyis minden más lesz. (Hozzáteszem ő a nagy élettapasztalatát a kint töltött kb. 2 hónap alatt szerezte.) Miután nem mondta ki egyértelműen hogy rólam beszél ezért rákérdeztem és akkor egyértelműen közölte hogy igen, rám értette. Hogy miért? Mert elmondtam neki milyen legális lehetőségek vannak a kijutásra és felhívtam a figyelmét az általam ismert lehetséges buktatókra.
Mikor szóba hoztam a szakmahonosítást, mondta, hogy neki nem kell hiszen lesz állása. Konkrét cég fogadja, szponzorálja, intézi a dolgokat. Ráadásul mivel az "Ausztrálok nem ellenőriznek semmit", ezért ha kell, ő magának itthon bármit leigazol. (Ahogy korábban említette, mindenben az egyenes, korrekt út, ugye.)
Nagy mellénnyel elmondta hogy fogja a magyar jogsit átváltani angolra. 3 napra kimegy Londonba és megvan. Mikor jeleztem hogy Machesterben élő barátaink 3 hetet vártak a jogsijukra, ismét én voltam a kerékkötő, hogy ilyen negatívan állok hozzá, és kioktatom. (Persze az, hogy az angol hivatalnak 3 hét áll a rendelkezésére, hogy a jogsit kiküldje, az nem számít. Majd ő megoldja 3 nap alatt.) Mindenesetre végighallgattam ahogy sörözés közben osztotta az észt, nekem, az itthonról ugató kis alacsonyrendű, tapasztalatlan féregnek, majd közöltem hogy ezt a jogsi dolgot már akkor tudtam amikor ő felszállt a gépre. (Ez akkor el is mondtam a feleségének, de már elfelejtették.)
Huh, még jó sokat tudnék írni, de inkább nem teszem. Karácsony előtt úgyis hazajön és akkor tisztázom vele ezeket a dolgokat, de a kapcsolatunk biztos hogy nem lesz a régi.
Tudom hogy bennem van a hiba, mert én komolyan veszem ha valakivel megállapodunk hogy segítjük egymást.
Tudom, hogy az én hozzáállásommal van baj, mert amikor kapok egy infót és tudom hogy az valamelyik ismerősömnek hasznára lehet akkor elmondom neki.
Tudom hogy én csinálom rosszul amikor egy adott témakörben megosztom a tudásomat, meglátásomat az ismerősömmel, akiről tudom hogy az őt is érinti, érdekli, hasznára lehet.
Tudom hogy helytelenül teszem ha elmondom az általam ismert buktatókat, nehézségeket.
Tudom hogy nagyok az elvárásaim, és pl. ha megbeszéljük valakikkel hogy találkozunk egy időpontban, akkor természetesen (negyedórával az időpont lejárta után) nekem kell rájuk telefonálnom hogy hol járnak éppen. (Jónéhányszor előfordult hogy csak ekkor derült ki hogy nem is jönnek, mert közbejött valami.)
Az is természetes hogy ilyenkor az én időm nem számít, értéktelen, mert nekem sosincs semmi fontos dolgom, és természetesen azt a tiszteletet sem érdemlem meg hogy időben szóljanak a változásról.
Ezt a sort is tudnám még folytatni, de ennek sincs semmi értelme. Viszont ahogy ezeket végiggondolom magamban, mindig rájövök hogy ma már olyan hogy őszinte barátság nem létezik. Annyira elanyagiasodott a világ, és annyira nem tisztelik egymást az emberek hogy ebbe a mentalitásba az őszinteség, segítőkészség már nem fér bele. Valószínűleg ezért látják (mert annak akarják látni) a figyelmeztető szavakat, kárálásnak, okoskodásnak és kioktatásnak.
(A végén azért még halkan megjegyzem, hogy csak azt az illetőt lehet "kioktatni", aki nem eléggé tájékozott és nem tudja lekezelni a kapott információkat.)
